We're accustomed to glamour in London SE26: Kelly Brook and Jason Statham used to live above the dentist. But when Anouska Hempel's heels hit the cracked cement of the parking space outside my flat, it's hard not to think of those Picture Post photographs of royalty visiting bombed-out families during the second world war. Her mission in my modest tract of suburbia is, however, about more than offering sympathy. Hempel—the woman who invented the boutique hotel before it bore any such proprietary name—has come to give me information for which, judging by the spreads in interiors magazines and anxious postings on online DIY forums, half the property-owners in the Western world seem desperate: how to give an ordinary home the look and the vibe of a five-star, £750-a-night hotel suite. To Hempelise, in this case, a modest conversion flat formed from the middle slice of a three-storey Victorian semi.
"You could do it," she says, casting an eye around my kitchen. "Anyone could do it. Absolutely no reason why not. But there has to be continuity between the rooms. A single idea must be followed through." She looks out wistfully over the fire escape. "And you'd have to buy the house next door, of course." That's a joke. I think.
...
It's worth pausing, though, to consider the oddness of this impulse. The hotel room is an amnesiac space. We would be troubled if it bore any sign of a previous occupant, particularly as many of us go to hotels in order to do things we would not do at home. We expect a hotel room to be cleaned as thoroughly as if a corpse had just been hauled from the bed. (In some cases, this will actually have happened.) The domestic interior embodies the opposite idea: it is a repository of memories. The story of its inhabitants ought to be there in the photos on the mantelpiece, the pictures on the wall, the books on the shelves. If hotel rooms were people, they would be smiling lobotomy patients or plausible psychopaths. | Hozzászoktunk a csillogáshoz Londonban, SE26: Kelly Brook és Jason Statham a fogorvos felett lakott régebben. De mikor Anouska Hempel sarkai kopogtatják az autóparkoló repedezett betonját a lakásomon kívül nehéz nem gondolni azokra a fényképekre a Picture Post-ból, amelyek a kibombázott családokról készültek a királyi család látogatása alkalmával a második világháború alatt. Célja szerény külvárosi földemen, akárhogy is több, mint rokonszenv felajánlása. Hempel—a nő, aki befektetett a butik hotelbe, mielőtt akármilyen védett névé vált volna— eljött hozzám információt adni, amiről a lakberendező magazinokban és online DIY fórumokon lévő aggódó hozzászólások által megítélve a Nyugati világ ingatlantulajdonosai kétségbeesettnek tűnnek: mit tegyük az átlagos otthonunkkal, hogy olyan hangulata és megjelenése legyen, mint egy 5 csillagos, £750/éjszakás szállodai lakosztálynak. Hem-pelizálni, ebben az esetben egy szerény átalakítás, amivel egy lakást kapunk egy három szintes Viktoriánus félház középső szintjéből. - Meg tudod csinálni, - mondta, míg körbemustrálta szemével a konyhám: - Akárki meg tudná csinálni. Semmilyen ok nincs, hogy miért ne. De kell, hogy legyen folytonosság a szobák között. Egy egyszerű ötletet kell végig szem előtt tartani. Vágyakozva tekint ki a tűzlétrán túlra. - Természetesen meg kellene venned a szomszéd házat is. Csak vicc. Gondolom én. ... Érdemes megállni eme impulzus páratlanságának megvizsgálására. A hotel szoba emléktelen tér. Zaklatottak lennénk, ha magán viselné az előző lakó használati jeleit, különösen, hogy sokunk megtesz olyan dolgokat a hotelban, amit egyébként otthon nem tennénk meg. Elvárjuk, hogy egy hotel szoba úgy ki legyen takarítva, mintha csak éppen akkor húztak volna ki egy holtestet az ágyból. (Néhány esetben pont ez fog megtörténni.) Az otthoni belső az ellenkezőjét testesíti meg: az emlékek tárháza. Ott kell lennie a lakók történeteinek a fényképeken a kandallópárkányon, a képeknek a falon és a könyveknek a polcokon. Ha a hotel szobák emberek lennének, akkor mosolyognának, mint a lobotomiás betegek vagy a valószínűsíthető pszichopaták. |