Mi, akik London Sydenham negyedében élünk, már hozzászoktunk a csillogáshoz: Kelly Brook és Jason Statham a fogorvos felett laktak. Amikor azonban Anouska Hempel magassarkúja a házam előtti parkoló repedezett betonján kopog, nekem egyből a Picture Post képei villannak be, amelyek a királyi család tagjairól készültek a második világháború alatt, miközben a bombázások következtében utcára került embereket látogatták. Anouska küldetése azonban az én külvárosi környékemen több annál, mint hogy együttérzést nyújtson. Hempel, az asszony, aki még azelőtt feltalálta a boutique szállodát, hogy ezt a kifejezést egyáltalán ismerték volna, azért jött, hogy megossza velem azt a titkot, amiért a széles körben terjedő lakberendezési magazinok és a hobbi-lakberendező fórumok izgatott hozzászólásai alapján a nyugati világ ingatlantulajdonosainak fele megveszne: hogyan kölcsönözzük hétköznapi otthonunknak egy éjszakánként közel háromszázezer forintba kerülő szállodai lakosztály kinézetét és vibrálását. Mindezt esetemben egy háromemeletes viktoriánus ikerház középső szintjéből kialakított szerény kis lakásból.

„Meg tudja csinálni.” – mondja miközben fél szemmel végigméri a konyhámat. „Bárki meg tudja csinálni, semmi sem indokolja az ellenkezőjét. Bizonyos folyamatosságnak lennie kell azonban a helyiségek között, egyetlen elképzelést kell megtestesíteniük.” Sóvárogva kinéz a tűzlépcsőre: „Ezenkívül meg kéne vennie a szomszéd házat is természetesen.” „Ez ugye csak vicc?”- gondolom magamban.

…

Érdemes megállni egy pillanatra, hogy belegondoljunk ennek a benyomásnak a különösségébe. A szállodai lakosztály egy amnéziában szenvedő hely. Rendkívül nyugtalanító lenne számunkra, ha bármilyen jel utalna egy előző lakóra, különös tekintettel arra, hogy sokan közülünk éppen azért mennek szállodába, hogy ott olyan dolgokat műveljenek, amiket otthon nem tennének. Azt várjuk egy szállodai szobától, hogy olyan alaposan takarítsák ki, mintha épp egy hullát szállítottak volna el onnan. (Mint ahogy ez néhányszor valóban megesik.) Ezzel szemben az otthonunk egészen mást testesít meg: az emlékek tárházát jelenti számunkra. Lakóinak története végigkövethető a kandallópárkányon tartott fényképeken, a falakon lógó festményeken, a polcokon lévő könyveken keresztül. Ha a hotelszobák emberek lennének, akkor mosolygó, lobotómián átesett betegek, vagy érzéketlen pszichopaták lennének.

Számunkra, London SE26 lakói számára nem ismeretlen a luxus és a csillogás: Kelly Brook és Jason Statham is itt lakott valamikor a fogorvos felett. Amikor azonban Anouska Hempel cipősarkát hallottam kopogni a lakásom előtt a parkoló töredezett aszfaltján, nehéz volt nem azokra a Picture Post hasábjain megjelenő képekre gondolni, amelyeken a királyi ház tagjai voltak láthatók, akik a második világháború kibombázott családjait látogatták meg. Hempel látogatása ebben a szerény külvárosban több volt mint részvétnyilvánítás. Hempel – aki feltalálta a butik-szállodát, mielőtt az még ezt a nevet elnyerte volna – eljött hozzám és tanáccsal látott el. Ismerve a lakberendezéssel foglalkozó folyóiratok és az online „Csináld magad” fórumok népszerűségét egy ilyen tanácsért a lakástulajdonosok fele a nyugati féltekén mindent megadott volna: hogyan alakítsd át szokványos otthonodat, hogyan lehet egy ötcsillagos, 750 fontos szállodai lakosztály csillogását kölcsönözni egy átlagos lakásnak? Az én esetemben egy kétemeletes viktoriánus ikerház középső részéből átalakított szerény lakást kellett „hempelezni”.
„Meg tudod csinálni.’ – mondta, miközben körülpillantott a konyhámban. „Bárki meg tudná csinálni. Nem látom semmi okát annak, hogy miért ne. De a szobák között kell lenni valami folytonosságnak. Egy egyszerű ötletet kell végigvinni.” És néz vágyakozva a tűzlépcső felé. „Természetesen meg kellene venned a szomszédos házat.” Ez csak valami vicc lehet, gondoltam.
…
Álljunk meg azonban egy pillanatra, és vegyük szemügyre e hirtelen ötlet furcsaságát. A szállodai szobák amnéziában szenvedő helyiségek. Zavarban lennénk, ha a szoba bármiben emlékeztetne bennünket előző lakójára. Különös tekintettel arra, hogy nagyon sokan azért megyünk szállodába, ott olyasmit csináljunk, amit otthon nem tennénk. Mit is várunk? A szállodai szoba legyen olyan tiszta, mintha előzőleg egy holttestet távolítottak volna el az ágyból. (Némely esetekben ez így is történik.) A szobabelső viszont pont az ellenkező elvet követi: az az emlékek tárháza. A lakók történetét meg kell jeleníteni: fényképek a kandalló párkányán, képek a falon, könyvek a polcokon. Ha a szállodai szobák emberek lennének, lehetnének agyműtétre váró mosolygó páciensek vagy esetleg pszichopaták.

Hozzá vagyunk mi szokva a London SE26 kerületben az elbűvölő egyéniségekhez: Kelly Brook és Jason Statham valamikor a fogász feletti apartmanban laktak. Amikor viszont Anouska Hempel magassarkú cipői kopognak a lakásom előtti parkolóhely töredezett aszfaltján, az embernek mégis csak a Picture Post magazin második világháborús fényképei jutnak eszébe, amiken az uralkodói ház tagjai szétbombázott otthonokban tesznek látogatást. A hölgy küldetése itt az én szerény külvárosi lakóhelyemen többről szól azonban, mint az együttérzés egyszerű kimutatása. Hempel – aki feltalálta a butikhotelt, mielőtt hivatalosan bármi hasonlónak hívták volna – azért jött el, hogy megosszon velem információkat, amikért kétségbeesetten áhítozik a nyugati világ ingatlantulajdonosainak fele, legalábbis a lakberendezési magazinok terjedelmes cikkei és az internetes csináld-magad fórumok gondterhelt bejegyzései alapján: hogyan alakítsunk át egy szokványos otthont, hogy egy ötcsillagos, éjszakánként 750 angol fontba kerülő szállodai lakosztály látványát és hangulatát nyújtsa. Azért jött, hogy Hempelizáljon, ebben az esetben egy háromemeletes viktoriánus ikerház középső részéből kialakított lakáskát.

„Megoldható.” – mondja nekem, szétnézve a konyhámban. „Bárki meg tudja csinálni. Miért ne tudná? Csak a folytonosságot kell megoldani az egyik helyiségről a másikra. Végig kell vinni ugyanazt az elképzelést az egész lakáson.” Majd elmélázva kinéz a tűzlétra felett. „Persze meg kellene venned a szomszéd házat is.” Ez utóbbi megjegyzés csak vicc. Azt hiszem.

...

Érdemes azonban megállni itt egy pillanatra, hogy elgondolkozzunk az egész ötlet furcsaságán. A szállodai szoba egy emlékezetkiesésben szenvedő helyiség. Mindenkit zavarna, ha a szoba egy előző vendég ottlétének bármilyen nyomát hordozná, már csak azért is, mert legtöbbünk szállodába olyasmiért megy, amit otthon nem tenne. Elvárjuk a szoba olyan alapos kitakarítását, mintha az ágyból éppen azelőtt távolítottak volna el egy holttestet. (Bizonyos esetekben ez valóban így is történt.) A lakásunk beltere éppen az ellenkező elképzelést testesíti meg: otthonunk az emlékeink tárháza. Érzéseink megkövetelik, hogy a kandallópárkányok fényképein, a falakra akasztott képeken, a polcok könyveiben megtaláljuk a lakók történetét. Ha a szállodai szobákat emberekhez próbálnánk hasonlítani, lobotómián átesett, bugyután mosolygó betegeknek vagy valószínűsíthető pszichopatáknak felelnének meg.

Mi itt London SE26-os körzetében már hozzászoktunk a felső tízezer jelenlétéhez: Kelly Brook és Jason Statham valamikor itt laktak a fogorvos felett. De amikor Anouska Hempel cipősarka megérinti a lakásom előtti parkoló repedezett cementburkolatát, nem tudom megállni, hogy ne a Picture Post második világháborús felvételeire gondoljak, a királyi ház tagjaival, amint kibombázott családokat látogatnak meg. Hempel küldetése a város peremére azonban több mint egyszerű részvétnyilvánítás. A „butik hotel“ feltalálója – a fogalom időközben márkanév - azért jött el hozzám, hogy átadjon néhány olyan információt, ami után a berendezési magazinok áradatából és a csináld magad mozgalom agyonlátogatott internetfórumjaiból következtetve a nyugati világ ingatlantulajdonosainak a fele kétségbeesetten sóvárog: hogyan kölcsönözzük egy átlagos otthonnak egy olyan ötcsillagos szálloda kinézetét és hangulatát, amelyben az éjszakázás 750 fontba kerül? A jelen esetben egy háromemeletes viktoriánus ikerház középső részéből átépített kis lakás „hempelizálásáról“ lenne szó.

- Meg tudná csinálni – mondja, miközben körülnéz a konyhámban. - Akárki meg tudná. Nem látok semmi okot, hogy miért ne tudná. De az egyes szobabelsőknek össze kell csengeniük. Egyetlen elgondolást kell követni. - Sóvárogva néz ki, a tűzlépcsőn túlra. - És természetesen meg kellene vennie a szomszéd házat. - Ez tréfa, gondolom én.
…

Mégis érdemes itt megállni, hogy ennek az ötletnek a furcsaságát átgondoljuk. Egy szállodai szoba nem bír emlékezettel. Nem vennénk szívesen, ha bármi jelét megőrizné az előző lakónak, főleg, mert sokunk azért megy szállodába, hogy ott olyan dolgokat csináljon, amiket otthon nem szokott. Egy hotelszobától elvárjuk, hogy olyan alaposan ki legyen takarítva, mintha épp most cipeltek volna el egy hullát az ágyról. (Némely esetben valóban ez is a helyzet.) Egy lakás berendezése ennek az elvnek az ellenkezőjén alapul. A lakás emléktár: lakóinak élettörténete benn kell, hogy álljon a kandallópárkányra tett fényképekben, a falon függő festményekben, a polcon álló könyvekben. A szállodai szobák emberi megfelelői mosolygó lobotómiapáciensek lennének, vagy meggyőző pszihopaták.

Hozzászoktunk a bűbájos környezethez a London SE26-ban: Kelly Brook és Jason Statham a fogorvos fölött lakott. De amikor megütötte a fülemet Anouska Hempel cipősarkainak kopogása a lakásom előtti parkoló repedezett betonján, nehéz volt nem a királyságbeli Picture Post fényképészeire gondolnom, amint lebombázott családokat látogatnak a második világháború idején. Mindazonáltal Anouska látogatásának célja az én szerény külvárosi traktusomban több volt annál, minthogy együttérzéséről biztosítson. Hempel – a nő, aki feltalálta a butikhotelt, még mielőtt az bármiféle márkanevet viselt volna – azért jött, hogy olyan információval lásson el engem, amit, a belsőépítészeti magazinokban megjelent írásokból és online Csináld magad! fórumokon posztolt aggódó hozzászólásokból ítélve, a nyugati világ ingatlantulajdonosainak fele kétségbeesetten keresett: hogyan tegyük egy átlagos otthon megjelenését és hangulatát egy ötcsillagos, éjszakánként 750 fontba kerülő szállodai lakosztályéhoz hasonlatossá. Vagyis, jelen esetben, hogyan „hempelizáljunk”egy háromszintes viktoriánus társasház középső szegmenséből átalakított, szerény lakrészt.

– Meg tudnád csinálni – mondja, körülnézve a konyhában. – Bárki meg tudná csinálni. Semmi, de semmi nem szól ellene. Viszont a szobáknak egységes képet kell mutatniuk. Végig ugyanazt az elképzelést kell követned.
Izgatottan kitekint a tűzlépcső fölött.
– És meg kell vásárolnod a szomszédos házat, természetesen.
Ez csak vicc volt – gondoltam.

...

Érdemes azért megállni egy pillanatra, és elgondolkodni ezen az őrült ötleten. A szállodai szoba egy amnéziás tér. Zavarba jönnénk, ha magán viselné az előző lakója nyomait. Sokan közülünk azért mennek szállodába, hogy olyan dolgokat csináljanak, amit otthon nem tennének meg. Elvárjuk, hogy a szállodaszobát olyan alapossággal takarítsák ki, mintha éppen akkor húztak volna ki az ágyból egy holttestet. (Néhány esetben ez ténylegesen meg is történhetett.) Egy otthoni szobabelső ennek épp az ellenkezőjét testesíti meg: az otthon az emlékek tárhelye. Lakóinak története ott kellene, hogy legyen a kandallópárkányon elhelyezett fényképeken, a falon lógó festményeken, a könyvespolcok könyveiben. Ha a hotelszobák emberek lennének, valószínűleg mosolygó, homloklebenyműtéten átesett betegek volnának, vagy talán pszichopaták.

London SE26 kerületében már megszoktuk a glamourt: Kelly Brook és Jason Statham is itt éltek a fogorvos felletti lakásban. De amikor Anouska Hempel cipősarka a lakásomhoz tartozó parkolóhely repedezett betonján koppan, nehéz nem azokra a Picture Post fényképekre gondolni, amelyek a második világháború alatt hajléktalanná vált családokhoz tett uralkodói látogatást ábrázolják. Hempel küldetése az én szerény külvárosi lakásommal kapcsolatosan azonban többről szól, mint együttérzésének kifejezéséről. Hempel -a nő, aki feltalálta a boutique hotel elnevezést, mielőtt még védjeggyé nyilvánították volna- azért jött, hogy olyan információt osszon meg velem, amelyért a nyugati világ ingatlantulajdonosainak fele ölni tudna: hogyan adjunk hétköznapi otthonunknak ötcsillagos, éjszakánként 750 angol fontot kóstáló, szállodai lakosztályi megjelenést és hangulatot. Azaz jelen esetben, hogyan ‘Hempel-esítsük’ a Viktoriánus stílusban épült 3 szintes ikerház középső részéből kialakított szerény megjelenésű lakasomat.

‘’Meg tudod csinálni,’’ mondja, miközben egy pillantást vet a konyhára. ‘’Bárki meg tudja csinálni. Semmi nem szól ellene, miért ne lehetne megcsinálni. Habár a terek között folytonosságnak kell lennie. Egyetlen ötlet kell, hogy kibontakozzon végig.’’ Elmélázva tekint a tűzlépcső felé. ‘És persze a szomszéd házat is meg kellene venned.’’ Csak viccel. Gondolom én.

…

Érdemes azonban egy pillanatra megállni, és ennek az elképzelésnek szokatlan mivoltát átgondolni. Egy szállodai szoba egyenlő egy amnéziás térrel. Mindannyian zavarban lennénk, ha az előző vendég nyomát vélnénk a szobában felfedezni, különösképpen mivel sokan épp azért megyünk szállodába, hogy valami olyat tegyünk, amit egyébként az otthonunkban nem tennénk. Elvárjuk, hogy a szállodai szoba olyan alaposággal legyen kitakarítva, mintha csak az imént szállítottak volna el egy hullát az ágyból. (Néhány esetben ez valóban meg is történik.) Az otthonos belső pedig épp az ellenkező eszmét testesíti meg: emlékek gyűjtőhelye. Az ottlakók történetei jelennek meg a kandallópárkányon elhelyezett fotókon, a falra akasztott képeken, a polcokon elhelyezett könyvekben. Ha a hotelszobák emberek lennének, akkor vagy bután mosolygó lobotómia műtéten átesett páciensek vagy feltehetőleg pszichopaták lennének.

Hozzászoktunk a csillogáshoz Londonban, SE26: Kelly Brook és Jason Statham a fogorvos felett lakott régebben. De mikor Anouska Hempel sarkai kopogtatják az autóparkoló repedezett betonját a lakásomon kívül nehéz nem gondolni azokra a fényképekre a Picture Post-ból, amelyek a kibombázott családokról készültek a királyi család látogatása alkalmával a második világháború alatt. Célja szerény külvárosi földemen, akárhogy is több, mint rokonszenv felajánlása. Hempel—a nő, aki befektetett a butik hotelbe, mielőtt akármilyen védett névé vált volna— eljött hozzám információt adni, amiről a lakberendező magazinokban és online DIY fórumokon lévő aggódó hozzászólások által megítélve a Nyugati világ ingatlantulajdonosai kétségbeesettnek tűnnek: mit tegyük az átlagos otthonunkkal, hogy olyan hangulata és megjelenése legyen, mint egy 5 csillagos, £750/éjszakás szállodai lakosztálynak. Hem-pelizálni, ebben az esetben egy szerény átalakítás, amivel egy lakást kapunk egy három szintes Viktoriánus félház középső szintjéből.

- Meg tudod csinálni, - mondta, míg körbemustrálta szemével a konyhám: - Akárki meg tudná csinálni. Semmilyen ok nincs, hogy miért ne. De kell, hogy legyen folytonosság a szobák között. Egy egyszerű ötletet kell végig szem előtt tartani.
Vágyakozva tekint ki a tűzlétrán túlra.
- Természetesen meg kellene venned a szomszéd házat is.
Csak vicc. Gondolom én.

...

Érdemes megállni eme impulzus páratlanságának megvizsgálására. A hotel szoba emléktelen tér. Zaklatottak lennénk, ha magán viselné az előző lakó használati jeleit, különösen, hogy sokunk megtesz olyan dolgokat a hotelban, amit egyébként otthon nem tennénk meg. Elvárjuk, hogy egy hotel szoba úgy ki legyen takarítva, mintha csak éppen akkor húztak volna ki egy holtestet az ágyból. (Néhány esetben pont ez fog megtörténni.) Az otthoni belső az ellenkezőjét testesíti meg: az emlékek tárháza. Ott kell lennie a lakók történeteinek a fényképeken a kandallópárkányon, a képeknek a falon és a könyveknek a polcokon. Ha a hotel szobák emberek lennének, akkor mosolyognának, mint a lobotomiás betegek vagy a valószínűsíthető pszichopaták.